Piros pünkösd vasárnapján délben végre mégis csak neki indultunk. Szombat délután, sőt vasárnapra virradó éjjel is még kiadós eső esett. De vasárnap délelőtt mintha szakadozni kezdenének a felhők s úgy-ahogy, a barométer is mintha jóra húzódna.
Mikor a főposta mögötti téren gyülekezünk, észak felől ismét förtelmes sötét fellegek tornyosulnak, melyek rohanvást közelednek. Fél egykor van autóbuszunk menetrend szerinti indulása s e pillanatban oly hirtelen zápor szakad nyakunkba, hogy más fedezék hiányában hanyatt-homlok betódulunk az autóbuszba. Tizenötöd magunkkal hitelbankosok, néhány falusi utassal együtt tán húszan-huszonötön szorulunk odabenn, ijedten figyelve az időt s nem tudva, mitevők legyünk?
De tanácskozásra nem maradt idő, mert sofőrünk elindítja a gépet s egyidejűleg valóságos felhőszakadás hull alá az égből. S a gép nem törődve a lehetetlen idővel, rohan tova a víztől-sártól borított gyalui országúton. Szászfenesen újabb hatalmas felhőszakadásszerű zápor jön szembe, mely oly erővel verdesi derék járművünket, hogy a víz több helyen befolyt közibénk, Szászlónán, Magyarfenesen tengernyi sármezőkön átgázolva, végre immár alig szitáló esőben megérkezünk Torda-Szentlászlóra, a Kolozsvártól nem egészen 20 km-re levő csinos magyar községbe, melynek vendéglőjében hosszabb haditanácsot tartunk: Visszatérjünk-e rögtön? – Azt semmi esetre! – Legrosszabb esetben itt a falusi korcsmában húzzuk ki estig s akkor vonul haza vert hadunk Kolozsvárra.
De a lelkes fiatalság nem akar letenni a tervezett kirándulásról, s főként egyik magyarpárti képviselőnk tűzről pattant leány tüzel amellett, hogy: csakis előre! – S a többség kimondja: történjék akármi, de nekivágunk a havasoknak!
Mikor kiérünk a faluból, már nem is olyan nagy a sár s vígan gyalogolunk tovább az országúton. Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy – elnézve a jobbra kitérő kisfenesi utat, – tévesen a létai úton haladunk felfelé. Hát nem volt mit tennem, – mint bevallva hibámat, – visszadirigálni bátor csapatunkat a helyes útra. Pedig ez az elnézés, a szentlászlói korcsmában töltött órától eltekintve, újabb negyedórai késést jelentett. De ez a kis késés ezúttal hasznunkra vált: pontosan, mire elértük Kisfenest, hirtelen eső kerekedett, melyet ilyenformán az ottani kis korcsma fedele alatt vártunk ki, elfogyasztva ezalatt ozsonnánkat.
Utána újra nekiindultunk, hosszú, egyenletesen emelkedő, bájos erdei útnak, jobbra, mind jobbra, mélyen be a hegyek közé, zúgó patak mentén, melynek zajlása csak egyszerre elhallgat, több-száz méteres utat a föld alatt tesz meg. Azután íves kőhídon átlépve a völgyön, merész emelkedéssel kapaszkodik fel az egykori megyei út az erdő borította hegyoldalon. A tetőkön az erdő-régión felül apró parasztházak, majorok tűnnek fel, körülvéve sovány kis szántóföldektől. – Pár percre kisüt a lemenő nap, de negyedórával később a hegyekre ereszkedő felhők ezüstös ködjében ballagunk.
Tizenhárom kilométeres gyaloglás után este 7 órakor érünk fel a 944 m magas Prislop-nyeregre, honnan – minthogy a felhők közben bennebb húzódtak a völgyekbe, – elragadó kilátás nyílik: jobbra a Testes komor kúpjára, közvetlenül alattunk a mély Jára-völgyére Járavize fűrészteleppel, s mögötte a Kolozsvárról oly jól látható hármas Gergelyhavasra.
Éjjeli szállás után nézve, kis csalódás ér: a telep falusbírájának vendégszerető házánál, hol hasonló alkalmakkor többször töltöttük az éjszakát, a „Doamna Primariţa” családi okokból ezúttal nem bírja elhelyezni éjszakára 15 tagú társaságunkat. Tanácsára a mind sűrűbben leszálló esthomályban az emelkedő dobrini úton tovább gyalogolva, 9 óra felé elérjük a Plopi-i telepet, hol egy derék öreg móc tiszta nagy lakószobájában kapunk szállást. S mialatt a kemencében vígan pattog a tűz, kis petróleumlámpa barátságos fénye mellett körülülve az asztalt, csakhamar legjobb étvággyal s hangos-kedélyesen látunk neki a vacsorának, melynek elköltése után a földre terített szalmán igyekszünk kipihenni az út fáradalmait. Az egyik oldalon a „női-szakasz” hamarosan elcsendesül, míg a másik oldalon csak nagy későre hallgatnak el a hangok. De az arany ifjúság nem bír sokáig aludni a szokatlan környezetben s reggel 3 órakor már újra kezdődik a suttogás, viccelődés, nevetés, s 4 óra körül már mindenki talpon van.
Öt órakor megadom a jelt az indulásra: előbb tovább a dobrini kis úton, azután fel a ragyogóan tiszta kék égnek emelkedő Testesre. Meredek lejtőn felkapaszkodva 6 óra körül felérünk a tetőre (1241 m) ahonnan felejthetetlen gyönyörű körkilátás nyílik: nyugat felé a Gyalui-havasok, messze szétszórt apró havasi falvacskáikkal, a Hideg- s Meleg-Szamos mély völgyeivel, köztük a Magura (egykori előkelő nyaraló-telep), s a háttérben, a messze távol ködéből alig látható Vlegyászával. Délre a Dobrin s mögötte a helyenként még hófoltos Muntele-Mare, valamint a Gergelő. Északnak, keletnek a messze kéklő távolba húzódó erős hegyvidék, mely fölött most emelkedik fel a felkelő nap arany korongja, s melynek északkeleti végén, a tegnapi nagy esőzések folytán a Szamos völgyét borító fehér ködfátyol miatt sajnos nem látszik Kolozsvár.
Rövid pihenés és reggelink elfogyasztása után, mely alatt Sallak kollegánk fényképezőgépével lép működésbe, 7 órakor búcsút mondunk a Testesnek, vissza megyünk a Prislop-nyeregig, majd ezt átlépve puha erdei ösvényen keleti irányban haladva, váltakozó napfényben-árnyékban, ideálisan hűvös időben megtett 15 km-es kellemes gerinc-vándorlás után eljutunk a Géczy-vár környékére, melyet két pásztor szíves útbaigazítása folytán déli 12 óra körül el is érünk.
A Jára-völgye felé emelkedő merész sziklatetőn áll ott a középkori rom, egyes részleteiben elég jól konzerválva, s erdőborította havasi hátterével festői látványt nyújtva.
A várral szemben emelkedő szikla tövében, néhány fa árnyékában tartottunk ebédszünetet s két órai pihenőt. Köztünk s a várhegy között hatalmas marhacsorda legelészett. Egy nagy fekete szőrű besszarábiai ökör, túlerejében bízva, rendre belekötött ökörtársaiba s rövid tusa után valamennyit legyőzte. De ekkor valahol a háttérben felállt a földről egy nyugati fajú kis tarka bika s párviadalra hívja ki a sötétszőrű győztest. Mintha rövid bömböléssel azt mondaná: „Elvégre mégis csak én vagyok az úr a háznál!” – azután ügyesen megkerülve a másfél-akkora otromba ellenfél nagyszarvú fejét, rövid hegyes szarvaival beledöf ellenfele oldalába s ez verve elmenekül.
Kisebb-nagyobb csoportokban áthaladva a csordán, részben azt megkerülve, mert hölgyeink nehezen bírták legyőzni a bivalyok előtti félelmüket, felsétáltunk a várba. S mialatt a bájosan regényes körképet élveztük, pásztorfiúk hajmeresztő mutatványokkal szórakoztattak, nevetve, fütyörészve mászva a századok viharaitól megtépázott várfalak nyugatnak, délnek százméteres sziklaörvény szélén égnek meredő legmagasabb fokait.
Két óra körül tovább kellett mennünk. Meredek hegyoldalon felmászva, még egy utolsó pillantást vetünk vissza erre a középkori lovagkor emlékeit felidéző idillikus helyre; azután túl a tetőn, ahonnan keleti irányban teljes szépségében láthattuk a híres Tordai-hasadékot, friss menetben ereszkedtünk be Magyarlétára. Tiszta, jómódú színmagyar község ez, melynek lakói jóleső barátsággal fogadták kis turista csapatunkat. Az emeletes falusi korcsmában elköltött ozsonna s pár pohár sör után folytattuk utunkat az északi irányban haladó országúton, melynek kavicsa, de szétszórva a mezőn is, szántókon, vetéseken, mindenfelé egyenletesen kerek alakú kisebb-nagyobb kőlemez: a Szent László-pénze, amint az Árpád-kori legenda nyomán a nép nevezi.
Létáról 8 km-es gyaloglás után este 7 óra körül érkeztünk be újra Torda-Szentlászlóra, ahonnan autóbuszon vissza Kolozsvárra, – egy élvezetes, remekül sikerült kirándulás emlékével gazdagabban (összes gyaloglásunk a másfél nap alatt: kb. 45 km) –, melynél, tekintve az indulás kedvezőtlen körülményeit, – megint eszembe jutott egykori brassói kirándulótársam, br. Reysky szolgálaton kívüli huszárkapitány örök érvényű turista jelmondata, mit lengyeles kiejtéssel s fogyatékos magyarsággal szokott hangoztatni: „Egyszer geplant Ausflugtól semmiféle Wetter által vissza ne tartsd magad!”
Dr. gr. Logothetti Oreszt
