„A hóvirág mellett egész sereg szép mezei és erdei virágunk üdvözli márciusban a kikeletet.”
Dr. Xántus János: A természet kalendáriuma
Városunkba hirtelen berobbant a tavasz, a napsütés elfeledteti a havas, zord napokat, hosszú estéket. Ébredeznek az élőlények, millió – mostanáig gondosan „takarékra állított” – szervezet éledezik. Hol tölthették ők a mérsékelt égöv látszólagos elmúlás-időszakát, hogyan viselték a kedvezőtlen tél idejét? A növények vernalizációjával és alkalmazkodásával már foglalkoztunk, vizsgáljuk meg néhány nálunk élő állatunk aktívvá válásának előzményeit.
A téli hideget és élelemhiányt az animalia országának tagjai más-más stratégiát alkalmazva, különbözőképpen igyekeznek átvészelni. Egyesek – a vándormadarak – még ősszel úgy döntenek, hogy táplálékban gazdag, melegebb vidékekre költöznek erre a számukra kellemetlen időszakra. Bennünk is gyakran felmerül, hogy szívesen töltenénk távoli, mesés trópusokon az itteni zimankós telet (talán az egész évet) de ne feledjük, akkor nem lehetnénk szemtanúi a természet tavaszi ébredésének, és kimaradnánk az égövünkre jellemző kikelet felejthetetlen élményéből.
A legtöbb emlős tevékeny marad télen is, a nyárinál tömöttebb bundával alkalmazkodik a hideghez.
Más állatok mély álomba merülve védekeznek az alacsony hőmérsékletekkel szemben, mert így a szervezet minden veszedelem nélkül lehűlhet mélyen a megszokott hőmérsékleti határok alá. Ide tartoznak a gerinctelenek és az alacsonyabb rendű gerincesek: a halak, kétéltűek, hüllők. Ők alkotják a változó – azaz a környezetüktől függően emelkedő vagy csökkenő – testhőmérsékletű poikilotermek, hétköznapi nyelven hidegvérűek csoportját. Gyíkok és kígyók csoportosan húzódnak meg odvakban, gyökerek, fák tövében, száraz falevelek alatt. Iszapba fúródva, a jég alatt, alacsony oxigéntartalmú, alig 4°C hőmérsékletű vízben, sekély gödrökben összegömbölyödve telelnek a halak, békák, nagy kövek alá rejtőzve a szalamandrák és gőték. Mivel is táplálkoznának ezek az állatok a nyáron eleségül szolgáló, de a hideg elől elbújt férgek, rákok, csigák, rovarok és cseppfolyós víz meg növényi nedvek hiányában? Inkább minimálisra csökkentik minden szervük működését: ritkul a légzések száma, gyengül a légvételek intenzitása, csökken az oxigénfelhasználás, lassul a szívfrekvencia és a vérkeringés üteme, valamint az anyagcsere, amely az ébrenléti állapotban jellemzőnek csupán két százalékát teszi ki. Az idegrendszer is pihen ez idő alatt, hiszen a talaj sötét üregeiben vagy fedett vackokban alig éri inger a szervezetet. A csigák beássák magukat az avarba, behúzódnak meszes házukba, a bejáratot bezárják többrétegű, levegővel szigetelt fedőlemezzel. Nem minden gerinctelen hibernál. A csoportokban, családokban élő rovarok kivételt képeznek. Külön említésre méltó a telelő méhek társas élete. Még a leghidegebb napokon sem csökken 13-14 Celsius fok alá a kaptárban uralkodó hőmérséklet. Ezt a méhek a méz elégetésének, valamint a reszketéshez hasonló, közös bemelegítő mozgásoknak köszönhetik.
A poikilotermek egész télen át tartó hibernálásuk alatt nem ébrednek fel dermedt állapotukból, nem mozognak, nem táplálkoznak, csak tartalék tápanyaguk égetésére szorítkoznak, a kialakuló súlyveszteségük mégis csekélyebb, mint lenne a valódi éhezés során. A felhalmozott nagy mennyiségű zsírszövet egyrészt energiaforrás, másrészt fontos hőszigetelő anyag a homeoterm, azaz melegvérű állatoknál is. Ezen csoport képviselői a madarak és emlősök, akik – a környezetük hőmérsékleti változásától függetlenül – állandó testhőmérsékletűek. Azonban az emlősök között is akadnak, amelyek testhőmérséklete csak nyáron állandó, télen alig néhány fokkal emelkedik fagypont fölé. Legtöbb rovarevő ide tartozik, ezek a heterotermek, pl. sünök, denevérek, és ők is hibernálnak (téli pihenőt tartanak). Védett, háborítatlan barlangokat, tornyokat, elhagyott épületeket, pincéket keresnek az őszi párzást követően a hibernálni készülő, csoportosan telelő denevérek. A rágcsálók – pl. ürgék, hörcsögök, pelék és mókusok – téli álmot alusznak. Ősszel szorgosan hordják össze száraz fűvel, avarral bélelt téli szállásukra vagy annak közelébe, esetleg több különböző helyre is az eleséget. Testhőmérsékletük csak néhány fokkal csökken – de ellentétben a hibernálókkal – többször felébrednek, ilyenkor falatoznak, ürítenek, esetleg még vackukból is előbújnak. Annyi tartalékot halmoznak fel, hogy bőven jut a teljes ébredés utáni időszakra is, amikor még nincs friss eleség, sem magvak, sem bogyók. Egy-egy ilyen ébredés, mely a test felmelegítésével jár, nagyon sok energiát emészt fel, ezért igyekeznek az aktív periódusok számát minimálisra csökkenteni, minél hosszabb időszakokat folyamatosan átaludni. A barnamedve is téli álmot alszik, nem hibernál.
Ma már tudjuk, hogy a hibernáció másképpen indul be a hideg- és a melegvérű állatokban. A hidegvérűekben a folyamat elindításához elég a napi fénytartam csökkenése, ez serkenti a melatonin nevű hormon képződését, növeli a zsírraktárak feltöltődését, és elindítja a téli álomra való felkészülést. A tobozmirigy hormonját titokzatos „harmadik szemnek” is nevezik, mennyisége csökken a szervezetben nappal, növekedik este és ősszel, álmosságot okozva. A változó testhőmérsékletűek számára elengedhetetlenül fontos, hogy mire beköszönt a hideg, már biztonságos helyen elbújva fogadják azt. A melegvérűeknél a fény és melatonin mellett fontos, hogy csökkenjen a hőmérséklet is. Tavasszal a nappalok megnyúlnak, a tobozmirigy érzékeli ezt, a madarakat vándorlásra készteti, felébreszti álmukból az állatokat, mert fokozza anyagcseréjüket. Ilyenkor levedlik téli bundájukat, és tavaszi szőrzettel cserélik fel. Az emberek hangulata is nagymértékben javul, sokkal aktívabbá válnak.
Gottwald Márta
