Vekov Imre sosem szűnik meg feszegetni saját határait. Középiskolás korában az EKE kirándulásokon próbálgatta szárnyait, később már 40 km-es terepszaladást is bevállalt, mígnem egyetemista korára a magas hegyek felé vonzotta ambíciója. Saját korlátjainak megismerése érdekében a kontinensek legmagasabb csúcsait tűzte ki célul, így a Mont Blanc, a Kilimandzsáró és az Elbrusz sikeres megmászása után Dél-Amerika legnagyobbját, az Aconcaguát szerette volna meghódítani társaival együtt.
A január 22-i előadás zsúfolásig megtelt helyszíne is bebizonyította, hogy a hegymászás szerelmeseinek közössége sokkal népesebb, mint gondolnánk. Az izgalmas élménybeszámoló során nemcsak a hegymászás kihívásairól és felejthetetlen pillanatairól hallhattunk, hanem kompakt gyorstalpalót kaptunk a romániai alpinizmus helyzetéről, a magashegyi betegségekről és a mászáshoz szükséges felszerelés megfelelő használatáról. Megtudtuk, hogy a magashegyi alpinizmusnak két fő irányzata van: az elsőt preferálók arra törekszenek, hogy minél tisztábban, a lehető legkevesebb segítség (serpák, oxigénpalack, fix kötelek) nélkül hódítsák meg a kitűzött célt, míg a másik irányzat hitvallói olyan csúcsokat szemelnek ki, amelyeket még senki nem mászott meg.
Mint kiderült, a romániai alpinisták közül bőven van, akire büszkék lehetünk. Hallhattunk Varga Csaba nagyváradi klasszis hegymászóról, aki rengeteget fejlődött az elmúlt években, az aradi Török Zsoltról, aki egy nehéz fal megmászása után az egész éjszakát áttornázta társával a hipotermia elkerülése végett, valamint Dinu Mititeanu karizmatikus személyéről, aki kolozsváriként először mászta meg a Mont Blancot 1973-ban. Cosmin Andron és Cristina Pogãcean 2013-ban Arany Jégcsákány díjjal vonta magára a nemzetközi alpinisták figyelmét, elsőként megmászva a nepáli Gandharva Chuli csúcsot.
Imre felhívta a figyelmet a hegymászás legnagyobb veszélyeire: a gleccserszakadékokra, amelyeket nehezen lehet behatárolni, az erős szélre, a hipotermiára (amikor a mászó leül pár percre pihenni, de többet sosem kel fel), valamint a lavinaveszélyre, amely erős havazás után nagyon gyakori. Aki a felsorolt veszélyek tudatában sem hátrál meg és hegymászásra adja a fejét, annak mindenképp jól felkészültnek kell lennie. Amit minden hegymászónak magával kell vinnie az örök jég birodalmába az a hám, a hágóvas és a csákány: ezek esetenként életet menthetnek. A merev talpú bakancs mellett ruházkodás szempontjából fontos a pehely kesztyű és a pehely kabát, ami nemcsak jól szigetel, hanem a terhet is könnyíti.
Amint az élménybeszámolóból kiderült, az Aconcagua megmászása igencsak kalandosan indult, hiszen Buenos Aires-ben eltűnt Imre hátizsákja, így egy teljes hétig felszerelését mellőzve kellett másznia. A dél-amerikai élmények egyik legkülönösebb része mégis a WC-előjogokhoz köthető, ami annyit tesz, hogy előzőleg szerződést kell aláírniuk azokkal a cégekkel, amelyek karban tartják az illemhelyiségeket az alaptáborokban, valamint távozáskor zacskóban kell leadniuk a “csomagot”, különben hatalmas büntetésekre számíthatnak. Az Aconcaguán egyébként portereknek hívják a csomagszállítókat, akik edzettségüknek és jó akklimatizálódásuknak köszönhetően az alaptáborból akár 40 kg-mal is felszaladnak a csúcsra röpke egy nap alatt.
Természetesen a mászóknak nem megy ennyire gyorsan a csúcstámadás, a rohanás helyett úgynevezett létramozdulatokkal segítik elő az akklimatizációt. Egyszóval lassan haladnak felfele, miután elértek egy bizonyos magasságot feltöltik az energiatartalékaikat, és csak a visszaereszkedés után pihennek biztosítva szervezetüknek a megfelelő kondíciókat. Ennek ellenére a magashegyi betegség ritkán kerülhető el és sok hegymászónál már 2000 m felett jelentkeznek a tünetek: fejfájás, hányinger, étvágytalanság, zihálás. A nem megfelelő akklimatizáció viszont súlyosabb következményekhez is vezethet: tüdővizenyőt, tüdő ödémát, agy ödémát és szívinfarktust is okozhat a lecsökkent oxigén-szaturáció a levegő ritkulásának következtében. A balesetek elkerülésének érdekében minden alaptáborban kötelező orvosi ellenőrzésen kell átesniük, és ha valakinek nem megfelelőek az értékeik (vérnyomás, oxigén-szaturáció), kötelezően le kell mondania a csúcstámadásról, vagy a súlyosabb esetekben a lehető leghamarabb leszállítják őt helikopterrel. Mivel Imrének 5000 m felett a szükséges 80-70-es érték helyett 58-ra esett le az oxigén-szaturációja, nem tudott feljutni a csúcsra.
Habár az elmúlt évek tapasztalatait életre szólóaknak könyveli el, Imre mégis úgy gondolja, hogy visszavonul a hegymászástól és helyette valamilyen más kihívást keres magának.
