A természet minden évszakban szép, minden évszaknak megvan a maga különleges varázsa, de talán a legszebb ősszel, mielőtt a levelek lehullnak, és csodálatos színekkel csalogatják a turistákat. Ez a látvány még csodálatosabb, ha az őszi erdő színeit ragyogó napsütésben szemlélhetjük.
Október 12-én az Aranyos völgyébe indultunk, az elmúlt napok csodálatos időjárása, a tiszta égbolt és ragyogó napsütés arra biztatott, hogy keressünk egy olyan helyet, ahol a legszebb az őszi erdő színpompája. Az idő kedvező, napközben szinte nyári meleg van, csak a hűvös éjszakák és a rövidülő nappalok emlékeztetnek az őszre. A választás ennek a csodálatos völgynek egy kevésbé ismert és látogatott részére, az Aranyos egyik baloldali mellékága mellett levő Alsóaklos (Ocoliş) nevű településre esett. Itt, a Gyalui-havasok déli részén, Alsóaklos és a Podságai-szoros (Cheile Poşegii) között, a Bélavártól (Scărita-Belioară) délre, az Aranyos folyótól északra két hatalmas sziklafal emelkedik az ég felé, a Vultureasa és a Vulturese sziklái, hasonló nevük ellenére két különböző gerinc. Hatalmas sasszárnyakhoz hasonlítanak, talán innen kapták nevüket, vagy talán valamikor sasok éltek itt a kopár sziklabércek között.
Jelzett turistautak nincsenek, még ösvényeket is alig találunk. Egy régi jelzés, egy piros háromszög elmosódott nyomai láthatóak csupán, amely Aranyoslonkáról (Lunca Arieşului) indul a Vultureasa gerincén keresztül a Muncelu-gerincre, majd a Bélavár alá. De ezt az ösvényt már nem nagyon használják, a kirándulók inkább a Podsága-völgy felől közelítik meg a Bélavárt. Talán a Bélavár népszerűsége vonja el a figyelmet ezekről a csodás sziklákról, erről a romantikus tájról, pedig szépségben nyugodtan felveheti a versenyt a Bélavár sziklaormaival. A Vultureasa és a Vulturese sziklafalait vad patakvölgy és egy hágó választja el egymástól. A Valea Craca patakocska a két meredek oldalról lecsorgó esővizet és a környék forrásvizeit gyűjti össze, Alsóaklos központjában a völgy főpatakába, az Ocolişba ömlik. Az Aranyos völgyéből nem látható a két szomszédos sziklabérc, talán ez is magyarázatot ad kevésbé ismert voltukra. Aki a Bedellő kilátóján járt, vagy a Vidalykő tetején, az valószínűleg felfigyelt a Bélavár előtt húzódó hatalmas sziklafalakra.
A vidék nem ismeretlen számunkra, jártunk már erre évekkel ezelőtt, voltunk tavasszal, mikor a henye boroszlán lila virága és a kék színű pompás tárnics (encián) elborítja a sziklákat, de ősszel is, mikor a fák levelei ezer színben tündököltek, voltunk esőben, napsütésben és mindig sikerült egy-egy újabb arcát látni ennek a különleges sziklatömbnek. Most az őszi erdő felejthetetlen látványa vonzott e tájra. Kolozsvárról kiskocsikkal indulunk Torda felé reggel 7 órakor, még sötétben. Lassan virrad, de az Aranyos völgyébe érve, Borrévtől egyre sűrűbb köd fogad. A főútról letérünk a 4 km-re levő Alsóaklos faluig. Túránkat innen kezdjük Vlád Pali túravezetővel, kilencen indulunk útnak a Vultureasa felé.
Elhagyjuk az Aranyosronkra (Runc) vezető utat, a templom után balra térünk, itt parkolót keresünk, gyalog megyünk tovább. A Valea Craca patak völgyén indulunk el egy szekérúton (432 m), egy darabig még a falu házai között, majd a házak elmaradnak, 3 km után hídhoz érünk, ahol az út kettéválik, jobbra, a patak mellett csak keskeny ösvényben folytatódik. Balra térünk, átmegyünk egy hídon, ez szélesebb út, enyhén emelkedik a hegyoldalban, kétoldalt erdő. 45 perc után ismét elágazáshoz érünk, egyenesen haladunk tovább, nem térünk le, bár a jobbra kanyarodó ösvény a Vultureasa szikláinak aljába vezetne, ahonnan szemtől szembe lehet látni a meredek sziklafalat, de felmenni a tetőre itt sokkal nehezebb. Járhatóbb utat keresünk, a piros háromszöggel jelölt régi utat.
Eleinte sűrű köd vesz körül, minden szürke és színtelen, de ahogy megyünk felfelé, a köd lassan oszlik; már halványan kivehető a nap korongja is. Itt-ott megvillan a kék ég, lassan felélénkülnek a színek. Két kisebb emelkedő után tisztásra jutunk, ragyogó napsütés fogad. Nyugatra tágasabb rét, szemben velünk süveg alakú, erdő borította magas csúcs, tetejében erősítő torony, ez a Măgura (989 m). Több szalmafedeles faházikót is látunk, körülöttük tehenek legelnek, de ember sehol. Medve és róka nyomaira bukkanunk. A köd teljesen eltűnt, a réten ragyogó napsütésben bámuljuk a körülöttünk levő erdők ezer színben pompázó lombkoronáját. Itt érjük el a piros háromszög jelzést, amely a Gyalui-havasok térképén is látható, mint régi, nehezen követhető jelzés van bejelölve. Az Aranyos völgye felől jön és kelet-északkelet irányban a Vultureasa gerince felé tart. A jelzés valóban nehezen követhető, alig találunk belőle néhányat, az is elmosódott, az ösvény is elvadult, benőtte a növényzet, kevesen járhatják. Ritkás erdőben folytatjuk utunkat, fehér törzsű nyírfák közt haladunk egyre meredekebb emelkedőn. Mind magasabbra jutunk, mind jobban kinyílik a táj, nyugat felé a Măgura csúcs már messze alattunk van, elérjük az erdő szélét, tovább már köves, sziklás részen kapaszkodunk a Vultureasa tetejére. Kicsit megpihenünk erőt meríteni a csúcs előtti utolsó meredek szakasz megtételéhez, már több mint három órája vagyunk úton. Végre felérünk a Vultureasa tetejére, 1075 m felett vagyunk, mutatja a GPS. A csodálatos panoráma bőven kárpótol a fáradságért.
A tető füves, szabálytalan háromszög alakú plató, két oldala meredek sziklafal, a harmadik szintén meredek, de erdős oldal határolja. Délre, alattunk körív alakban a Vultureasa hatalmas, kopár sziklafala, alatta két erdő borította, kisebb csúcs, a Mesteacănului (899 m) és a Zsidovina (906 m), azon túl az Aranyos völgye, szemben a Vidalykő és a Bedellő gerince, messze lent a völgyben Alsóaklos. Északnyugatra meredek sziklafalak, három természetes kilátóponttal, alattuk mély szakadék. Óvatosan tekintünk le a mélybe, az alattunk elterülő erdők a sárga, zöld, barna színek minden árnyalatában tündökölnek, köztük is a vörös dominál. „Bükkök smaragd színét erezve fent/ az első pár vörös folt megjelent./ Állunk. Kezedben késő kék virág./ Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.” – a látvány Áprily Lajos gyönyörű soraira emlékeztet. Nyugatra mélyen alattunk a Podsága-völgy és sziklaszoros, a völgy kissé megtörik, észak felé fordul a Bélavára irányába, ott látszanak Felsőpodsága házai. Tőle nyugatra Orest (Orăşti) és Szegázs (Săgagea) települések. Észak felé a Muncelu-gerinc, mögötte a Bélavár sziklatornyai. Az Öreghavas 1826 m magas tömbje zárja a panorámát.
Keletre követjük tovább a piros háromszöget az erdő széléig, a meredek keleti oldalon hatalmas fákat döntött ki a vihar, valószínűleg 2007-ben, egy erdőrész is leégett, bizonyára villám gyújthatta fel. A piros háromszög a Muncelu gerincen keresztül a Bélavár alá vezet. Kelet felé fordulunk, egy ösvényen próbálunk leereszkedni a meredek oldalon, az erdő szélén. Megállunk egy sziklás részen, ismét az Aranyos-völgy csodálatos látványában gyönyörködünk. Kicsit kifújjuk magunkat, a hegyről lefelé nemegyszer nehezebb az út, mint felfelé. Az ösvény most már füves oldalon ereszkedik egy nyeregbe. Áthaladunk egy erdő borította gerincen, ismét ereszkedünk, míg egy bekerített legelőhöz érünk. Elhaladunk néhány szénakazal és faházikó mellett, egy szélesebb ösvény levezet a Valea Craca patakhoz. A patak túloldalán megcsodálhatjuk a Vulturese kopár sziklafalát. Innen a völgyet követve rövidesen elérjük a már említett hidat, bezárva így vadregényes körtúránkat.
A patak völgyén térünk vissza Alsóaklosra, kicsit megpihenünk egy teraszon szomjunkat oltva és megbeszélve élményeinket – 16 km-t tettünk meg több mint 600 m szintkülönbséggel.
Pál Gyöngyi
