1879-ben az erd. múzeum-egylet ásvány-földtani kirándulásra küldött Erdély északnyugati szegletébe. A Szilágyságban és a Rézhegységben végzett excursioimról megtettem jelentésemet annak idején a t. szakosztály előtt. Ez alkalommal kirándulásaimnak a Sebes-Körös völgyében tett végső szakaszáról kívánok megemlékezni.
A Rézről kristályos palákból emelt sziklafalak mellett vezet le kanyargós utunk a Körös-völgyébe. A hegység ezen déli oldalán helyenként alkalmas kilátás nyílik le a völgyre s a völgy túlsó oldalán Esküllő és Pestere faluk fölött emelkedő odvas, üreges északi láncolatára a bihari hegységnek. Pestes falucska majdnem összeolvad Élesd városával. Ez utóbbi hely volt körösvölgyi kirándulásaim gócpontja, honnét főkép fosszilák gyűjtése és nem a vidék vett huzamosabb időt igénybe. (...) Természetesen a pesterei barlangot s ennek hatalmas ősmedve és hiéna temetőjét kerestem föl legelőbb. (...)
Megemlítve, hogy a barlang első szárazabb csarnokaiban ősemberi nyomokat hiába kerestem, mindjárt a legvégső csarnokra fogok áttérni. Előbb azonban legyen szabad egy jó tanáccsal szolgálnom azoknak, kik a barlangot meglátogatni kívánják. A barlang legvégső csarnokának fölkeresésére fáklya helyett pálcára kötött, vagy közönséges istálló lámpásokba helyezett gyertyákat ajánlok. A barlangnak t. i. Roediger által XIV. számmal jelölt része oly „meredeken lenyíló torok”, hogy csak kisebb szélességű ember ereszkedhetik le rajta kéményseprők módjára. Ilyenkor az alól tátongó üreget kell megvilágítani s a fáklyának kormos felszálló füstje fojt. Följövetnél pedig megperzseli kezeinket és arcunkat a függélyesen tartott fáklyáról lecsepegő égő szurok.
A 16-ik csarnok, vagy az ún. medve örvényben, rövid széttekintés után a pusztulás és pusztítás szomorú képe tárul elénk.
Szerte széjjel hevernek nagy mennyiségben a lábszár és bordacsontok, a lapockák, csigolyák és medence csontok. Látszik, hogy a kutatók lázas sietséggel, kíméletlenül fogtak hozzá a barlang kizsákmányolásához. (...)
A csontok t. i. a barlang nedves iszapjában átázva, fölötte porlékonyak s így a lehető legnagyobb elővigyázattal és gyöngéden kell elbánni velük, úgy a kiszabadításnál, mint a barlangból való kihozatalnál. Ugyan ezen helyen találtam még azon gyönyörű Hyena spelaea koponyát, melynek alsó állkapcsai hiányzanak ugyan, de különben egészen ép s mint ilyen tudtommal első s egyetlen példány hazánkból (?).
E kérdésre vonatkozólag eszembe jutott fölkeresni debreceni tanár t. Kovács János urat, ki egyike lévén a bihar-hegységi barlangok legjobb ismerőinek, a következő adatokat volt szíves velem közölni: „Én a pesterei Igric barlangban találtam több ízben s többféle hiéna csontot. Koponyát találtam kettőt, az egyiket, amely oly ép volt, hogy még a metsző fogai is benne voltak, 1858-ban a budapesti Nemzeti Múzeumnak ajándékoztam két alsó – de nem azon koponyához tartozó – állkapcával s néhány nyakcsigolyával együtt. A másik, melyben a metsző fogak hiányoznak, de szét is volt törve, úgy, hogy csak gipsz segítségével állíthattam össze, minthogy hézag is volt a csontok között, most is itt van múzeumomban. Míg debreceni tanár nem lettem, elvem volt minden unikumot a nemzeti múzeumnak küldeni, ott gondolván megmaradását legjobban biztosítottnak. Pedig bizony csalódtam; mert a hiéna koponya ugyan meg van, hanem egy Gulo borealis egészen ép alsó állkapcáját, melyet a bánlakai magyarbarlangban találtam, s mely nálunk tudtommal unikum volna, már ezelőtt három évvel nem tudták megtalálni a Nemzeti Múzeumban, ami nem is csoda, mert bizony ők is a szegénységgel vesződnek. (...)
Az Igricben – fájdalom – azóta sok vandalus féltudós pusztított, s mint hallom, fel van túrva az egész csontterem. Sajnálom nagyon. Én már néhány évvel ezelőtt, midőn a Biharmegyei régészeti egylet azzal akart megbízni, hogy vezessek oda annak kikutatására egy küldöttséget, nemcsak hogy el nem fogadtam ezen megbízást, – nem lévén köztünk senki, a ki csak egy új csontról is meg tudta volna mondani emberé é vagy hiénáé, – hanem felkértem őket, hogy hatóságilag zárassák be a barlangot, hogy szakemberek számára őriztessék meg ez a kincskamara.”
Idéztem (...) Kovács úr levelét, melyből kitűnik, hogy a pesterei barlang hiénája nem tartozik éppen a ritkaságok közé. A Gulo borealisra [rozsomák, torkos borz] vonatkozó érdekes adaton kívül mindenesetre figyelmet érdemelnek a bihar-hegységi barlangok s illetve ezek pusztulására irányuló sorok is.
Ezen – az erd. múzeum-egylet birtokában levő – Hyena koponya dúsan kifizette kirándulásom költségeit és fáradságait s egyszersmind ösztönzött, hogy a barlangot újból meglátogassam.(...)
