A Bihar-hegység az Erdélyi-szigethegység központi hegytömbje. Tájegységeit a hegyvonulatok, illetve a folyók és patakok vízgyűjtő területei határozzák meg. Vízválasztót képez az alföld és az Erdélyi-medence között, éppen ezért csapadékban gazdag, viharoknak, heves szélnek kitett hegység. Legmagasabb csúcsa az 1849 m magas Nagy-Bihar-csúcs (Vârful Cucurbăta), mely egyben a Szigethegység legmagasabb pontja is. Ezt a kissé félreeső, a kolozsváriak által ritkábban látogatott hegyet tűztük ki március 2-i túránk célpontjának.
Kora hajnalban gyülekeztünk a Széchenyi téren. Alig múlt 5 óra és már kifelé kapaszkodott a mikrobusz a feleki tetőn. Három óra múlva érkeztünk túránk kiindulási pontjához, az 1140 m magasságú vízválasztón levő, sípályáiról ismert Vertop-hágóhoz, ahol csatlakoztunk kiskocsikkal érkezett túratársainkhoz, így csapatunk 31 főre bővült. Noha itt csak foltokban volt már hó, a messziről integető, fehérbe öltözött csúcs sejtette, hogy igazi téli túra vár ránk. Előkerültek a kamáslik, polárok, szélkabátok, és a sebtében elfogyasztott reggeli után nekivágtunk a hegynek.
A Vertop sípálya mellett haladtunk el, majd a pályával párhuzamosan, a piros jelzést követve meredek kapaszkodón folytattuk utunkat. Ritkás fenyves között haladtunk, majd borókás szakasz következett és alig másfél óra alatt a kopár gerincen voltunk. Itt már hóban haladtunk, de a még fagyott hó megkönnyítette a járást. Rövidesen az egyik legszebb kilátóponthoz, a Zengő-kövekhez értünk. Innen, 1658 m magasságból pazar a kilátás Pádis, a Galbena-kilátó, a Rozsda-szakadék felé. Balra fordulva folytattuk utunkat és a távolban feltűnt a csúcson levő leadó állomás.
Sajnos, a szél mind jobban kezdett fújni, nagyon megnehezítve a járást. A gerincen haladva, kis ereszkedővel átkeltünk a Bihar-nyergen (Tarniţa Bihorului), majd újabb kapaszkodás következett az 1597 m magas Biharia-csúcsra. A csúcstámadás maradt már csak hátra, de az út mind nehezebbé vált. A viharerősségű szélben minden lépésért meg kellett harcolni, a felkavart hó arcunkba csapott, szinte égette bőrünket. De senki sem adta fel, mind kijutottunk a csúcsra. Ott, a 63 m magas televíziós átjátszó adó szélárnyékos oldalán kissé megpihentünk. Az alig 100 méterre levő, 1849 m magasságot jelző oszlophoz csak kisebb csoportokban mentünk ki, így a közös csúcsfotó elmaradt. Az állomás alkalmazottja szerint óránként 80 kilométeres sebességű széllel küzdöttünk felfelé...
Bár nehezünkre esett, nem húzhattuk sokat az időt, újra ki kellett menni a szélbe és befejezni a túrát. Lefelé sokkal könnyebb volt, majdnem szaladva jutottunk el a fenyőfák oltalmába. Egy elhagyatott nyári menhelyen bevártuk egymást és pár falatot ettünk, hogy erőre kapjunk. Itt ünnepélyes pillanat következett, a „csúcsteljesítés” után és ennek emlékére adtuk át EKE-igazolványát új tagtársunknak, Branea Róbertnek. Az autókhoz való visszaút most már gyerekjátéknak tűnt.
A túrát mindenki szerencsésen befejezte. A hegy azonban figyelmeztetett: csak felkészülten, megfelelő felszereléssel és szervezéssel lehet téli magashegyi túrára indulni.
Ambrus Tibor
