CÍMLAP
Október 24–25-én egy igazán emlékezetes hétvégét töltöttünk a hegyek között. Két csodálatos túra, gyönyörű őszi tájak, az első hó, napsütés, sok nevetés és természetesen néhány felejthetetlen történet tette különlegessé ezt a kirándulást. Ezúttal a Csukás-hegységet és a Nagykőhavast vettük célba.
Péntek – Indulás Brassó felé
Október 23-án, pénteken délután 18 órakor indultunk Kolozsvárról Brassó irányába. Heten vágtunk neki az útnak: Bozsoki Csaba, Antal Rózsa, Hideg Tibor, Gavriș Ionel, Kertész Adela, Kertész József Levente és Micle Adrian.
Brassóba érkezve a Green Park Panzióban szálltunk meg, ahol nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket. Mire megérkeztünk, már várt ránk a Marosvásárhelyi EKE képviseletében Nemes Levente kollégánk is.
Mivel már későre járt az idő, az estét egy kis beszélgetéssel, ismerkedéssel és a másnapi túra útvonalának egyeztetésével töltöttük. Természetesen azt is megbeszéltük, hogy mikor indulunk, hiszen másnap a Csukás-hegység várt ránk!
Szombat – A Csukás-hegység és az első hó
Reggel 7 órakor keltünk. Reggeli, kávé, némi készülődés, és 8 órakor már úton is voltunk a Bratocsa-hágó felé. Az autóút valamivel több mint egy órát vett igénybe, majd a hágótól nekivágtunk a piros jelzésen vezető túraútvonalnak.
A Csukás-hegységet sokan Románia egyik leglátványosabb hegységeként tartják számon, különleges, bizarr formájú sziklaképződményei miatt pedig gyakran a romániai Dolomitokhoz hasonlítják. A természet itt valóban különleges formákat alkotott: a szél és az időjárás által formált sziklák között járva az embernek néha olyan érzése támad, mintha egy hatalmas szabadtéri szoborparkban túrázna.
Szép lassan kapaszkodtunk a csúcs felé. Az út eleinte lombhullató erdőn vezetett keresztül, amely az őszi időszakban csodálatos színekben pompázott. A sárga, vöröses és barna falevelek igazi őszi hangulatot teremtettek. Ahogy egyre magasabbra jutottunk, a lombhullató fák fokozatosan megritkultak, helyüket pedig átvette a gyönyörű, zöld fenyves.
Útközben elhaladtunk a Bratocsa-szfinx, a Bratocsa-csúcs és a Góliát-szikla mellett, miközben egyre közelebb kerültünk a Csukás csúcsához.
És ekkor ért bennünket az első igazi meglepetés!
Nagyjából 1500 méteres magasságban megérintettük az idei, 2026-os év első havát. Az északi fekvésű részeket már szép fehér hótakaró borította, ami különleges látványt nyújtott az őszi erdők és a sziklás hegyoldalak között.
Mindezt megkoronázta a gyönyörű, mélykék égbolt és a ragyogó napsütés. Ennél szebb időt egy túrázó aligha kívánhat magának! A kellemes időjárásnak köszönhetően hamar lekerültek a vastagabb ruhadarabok, és előkerültek a rövidnadrágok, valamint a pólók is. Nem mindennap fordul elő, hogy október végén hóval találkozunk a hegyen, miközben a napsütésben szinte nyárias időben túrázhatunk.
Végül felértünk a Csukás csúcsára. A csúcson meglehetősen sok túrázó gyűlt össze, így nem időztünk túl sokat. Mindenki szeretett volna fényképeket készíteni, ezért igyekeztünk mi is megörökíteni a pillanatot, majd átadni a helyet az utánunk érkezőknek.
A visszaúton egy kisebb kerülőt tettünk, és a Nagy-Tigáj (Tigăile Mari) sziklaalakzatokat is érintettük. A déli fekvésű részeken a hó addigra már elolvadt, de a táj így is lenyűgöző volt. Ilyenkor tényleg igaz, hogy a képek többet mondanak minden szónál!
A szombati túra adatai:
• Táv: 18 km
• Pozitív szintemelkedés: 1042 m
• Menetidő: 5 óra 30 perc
A túra után visszaindultunk a szállás felé, de útközben megálltunk vacsorázni egy igazán remek helyen. Itt ettem életem legjobb túrós fánkját – ezt a gasztronómiai élményt sem lehet kihagyni a beszámolóból!
A panzióba visszaérve ismét egy kellemes, hosszú beszélgetés következett, ezúttal egy üveg borocska társaságában. Közben már a vasárnapi túrát tervezgettük.
Nekem támadt egy ötletem: mi lenne, ha másnap a Nagy-kő-havas helyett a Bucsecs-hegységbe mennénk? Végül úgy döntöttünk, hogy változtatunk az eredeti terven, és a Bucsecs-hegységet vesszük célba. Ezzel a döntéssel és a másnapi útvonal megbeszélésével zártuk a napot, majd nyugovóra tértünk.
Vasárnap – A Nagykőhavas, a Hétlétra-szurdok és a rókák ebédje
Vasárnap reggel egy órával tovább lustálkodhattunk az ágyban, hiszen az éjszaka folyamán vissza kellett állítani az órákat a téli időszámításra.
Reggel 8 órakor indultunk útnak. Az autóban még egy ideig azon gondolkodtam, hogy maradjunk-e az eredeti tervnél, vagy inkább a Nagykőhavas felé vegyük az irányt. A Bucsecs-hegység ugyanis körülbelül egy óra negyvenöt percre lett volna tőlünk, és úgy éreztem, talán jobb lenne most a közelebbi célpontot választani. A Bucsecsre majd visszatérünk egy másik alkalommal, amikor ismét rászánhatunk két teljes napot.
A társaság szerencsére egyetértett az ötlettel, így végül a Nagykőhavas mellett döntöttünk. Éppen időben, hiszen hamarosan le kellett térnünk a Hétlétra-vízeséshez és -szoroshoz vezető útra.
Egy magánparkolóban hagytuk az autót, bár akkor éppen senkit sem találtunk ott, akinek fizethettünk volna. Erről azonban majd a történet végén mesélek egy kicsit bővebben!
Nekivágtunk a túrának, és szépen haladtunk előre. Valamiért azonban nem éreztem magam igazán otthonosan ezen a vidéken. Mintha valami megváltozott volna azóta, hogy körülbelül két évvel ezelőtt legutóbb erre jártam. Először nem tudtam megfogalmazni, mi az, ami furcsa, aztán jobban körülnéztem, és rájöttem: azóta bizony jó néhány új panzió és étterem épült a környéken.
A reggel meglehetősen csípős volt, ami nem is csoda, hiszen egy völgyben haladtunk. Ahogy azonban közeledtünk a szoros bejáratához, egyre izgatottabbak lettünk.
A Hétlétra-szoros bejáratánál aztán jött az újabb meglepetés: a lépcsős feljáratot lakattal lezárták!
Hát, nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja a terveit. Kis tanakodás után arra jutottunk, hogy némi ügyességgel át lehet jutni a lezáráson. Így is tettünk, és utólag azt mondhatom, igazán jó döntés volt, mert a szorosban szinte senkivel sem találkoztunk. Rajtunk kívül egy lélek sem járt arra!
A Hétlétra-szoros egyszerűen gyönyörű. A szűk sziklafalak között vezető út, a víz csobogása és a meredek sziklafalak különleges hangulatot teremtenek. A szoros egyik legérdekesebb része a lépcsőrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a nehezebben járható szakaszokon is biztonságosabban haladhassunk. A létrák és a fémből kialakított átjárók teszik igazán izgalmassá ezt a szakaszt.
A szoroson túljutva egy tágasabb, erdős területre érkeztünk. A táj itt is vadregényes és lenyűgöző volt. Az útvonal kialakítása lehetőséget ad arra, hogy azok is élvezhessék a környéket, akik nem szeretnének egészen a csúcsig felkapaszkodni: a piros ponttal jelzett ösvényen több helyen is vissza lehet térni.
Mi azonban természetesen a csúcsot vettük célba, így a sárga jelzésen folytattuk az utunkat, egyre feljebb és feljebb kapaszkodva.
Ezen a napon Adela vállalta a túravezetést, mert az ő tempója jobban megfelelt a társaság ritmusának, mint az enyém. Néha bizony az is a jó túravezetés része, ha az ember felismeri, hogy mikor kell átadni a stafétát valaki másnak!
Az útvonal nem volt könnyű, de annál látványosabb. A meredekebb emelkedők és az erdei ösvények után lassan felértünk a Nagykőhavasi menedékházhoz, ahol tartottunk egy rövid ebédszünetet.
És itt következett a nap egyik legmókásabb jelenete!
Miközben mi elővettük az elemózsiánkat, két róka is úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk ebédelni. Úgy látszik, errefelé jól ismerik a túrázók szokásait, és pontosan tudják, hogy egy-egy hátizsákban mindig akad valami finomság.
A legérdekesebb az volt, ahogyan a két róka együtt próbálkozott. Az egyik szépen elcsalta Bozsokit, hogy fényképezze le, miközben a másik kerülő úton megpróbált lecsapni a szendvicsére! Szerencsére Csaba időben észrevette a turpisságot, így a rókák terve nem járt teljes sikerrel.
Mondanom sem kell, hogy ebből lett egy kis nevetés és vidám történet, amelyre még sokáig emlékezni fogunk. A rókák ravaszságát legalább egy pillanatra testközelből is megtapasztalhattuk!
Az ebédszünet után folytattuk az utat a csúcs felé. Innen nagyjából 45 percnyi gyaloglás várt ránk, amire elértük a Nagykőhavas csúcsát, amely 1843 méteres magasságával a hegység legmagasabb pontja.
A csúcson természetesen következett a szokásos fényképezkedés, hiszen egy ilyen helyen nem lehet úgy megfordulni, hogy ne készítsünk néhány emlékképet.
Különleges látványban is részünk volt: találkoztunk egy siklóernyőző párral, akik éppen a felszerelésük köteleit rendezték. Miután mindent előkészítettek, nem sokkal később szépen a levegőbe emelkedtek, és elrepültek. Mindig lenyűgöző látni, ahogyan valaki a hegyek fölött, a levegőben folytatja az útját, miközben mi a saját lábunkon hódítjuk meg a csúcsokat.
A visszaútra már nem a sárga jelzést választottuk, hanem a piros sávon indultunk lefelé. Ez az út valamivel hosszabb, viszont sokkal könnyebb járású. Lefelé menet több kerékpárossal is találkoztunk, és nagy meglepetésünkre még késő délután is sokan igyekeztek felfelé a hegyre.
A nap egyik legkellemesebb meglepetése azonban még hátravolt.
Találkoztunk egy 74 éves úriemberrel, aki elmesélte, hogy mindennap kijár túrázni. Egy darabon együtt haladtunk vele, és a parkolóig vezető út hátralévő részét beszélgetéssel töltöttük. Jó volt látni, hogy valaki ilyen korban is ennyire aktív, és nap mint nap örömét leli a természetjárásban.
Amikor azonban visszaértünk a parkolóba, meglehetősen hangos fogadtatásban részesültünk!
A parkolásunk ugyanis valakinek nagyon nem tetszett. Még most sem igazán értjük, mi volt a probléma, hiszen az autót közvetlenül a 74 éves úriember kocsija mellé állítottuk, éppen azért, hogy minél több szabad hely maradjon másoknak. Ő volt az első autó a parkolóban, mi pedig úgy gondoltuk, hogy ha mellé állunk, azzal járunk el a legésszerűbben.
De hát nem mindig az a helyes, ami nekünk annak tűnik – mások néha egészen másképp látják a dolgokat!
A történethez még hozzátartozik, hogy az idős úr a nagy beszélgetésben a túrabotját is ott felejtette. Ezt már igazán sajnáltuk, reméljük, végül sikerült visszaszereznie.
A parkolási kaland után hazafelé vettük az irányt, de még útközben megálltunk vacsorázni. Kolozsvárra este 22:30 körül érkeztünk vissza, egy picit fáradtan, de rengeteg élménnyel gazdagodva.
A vasárnapi túra adatai:
• Táv: 17 km
• Pozitív szintemelkedés: 1230 m
• Menetidő: 5 óra 30 perc
Két nap, két hegység, rengeteg élmény
Ez a hétvége ismét bebizonyította, hogy a hegyek között mindig vár valami új meglepetés. Szombaton az őszi erdők, az első hó, a különleges sziklaalakzatok és a ragyogó napsütés tette felejthetetlenné a Csukás-hegységben tett túránkat. Vasárnap a Hétlétra-szoros vadregényes világa, a Nagykőhavas csúcsa, a ravasz rókák és a 74 éves túrázóval folytatott beszélgetés teremtett emlékezetes pillanatokat.
Persze nem maradhattak el a finom ételek, a közös beszélgetések, a nevetések és az apró kalandok sem, amelyek nélkül egy ilyen hétvége nem lenne az igazi.
Köszönöm mindenkinek, aki velem tartott ezen a két csodálatos túranapon: Antal Rózsának, Micle Adriannak, Gavriș Ionelnek, Bozsoki Csabának, Kertész Adelanak, Nemes Leventének és Hideg Tibornak!
Akik ezúttal nem tudtak velünk tartani, bizony sajnálhatják, mert két igazán gyönyörű túranapban volt részünk. De semmi baj, lesz még alkalom! A hegyek megvárnak bennünket, és remélhetőleg hamarosan ismét együtt vághatunk neki egy újabb kalandnak.
Találkozunk a következő túrán!
Kertész Levente
