Jéghideg, szitáló esőben gyülekeztünk a tordai úti benzinkútnál az év első túrájára. Úti célunk a Bedellő-hegységben lévő Sárkányok-kapuja volt. Mikor Tordára érve sűrű köd fogadott, már alig mertük remélni, hogy túránk sikeres lesz.
Az Aranyos völgyébe érve az idő kitisztult. A kiskocsikat Szolcsván hagytuk, és bátran indultunk neki az előttünk levő több mint 20 kilométernek. Az Aranyoson a lengőhídon keltünk át. Sajnos, a híd állapota mind rosszabb, padlódeszkái korhadtak, töröttek, az átkelés évről évre mind körülményesebb. Azon már meg sem lepődtünk, hogy a folyó két partját ellepi a szemét, pillepalackok, sörösdobozok, mindenféle házi hulladék halmozódik fel minden hóolvadás után.
Kényelmes erdei úton jutottunk el a Sipote-patak legfelső vízeséséig. A több mint 100 méter magas szikla alól fakadó, három forrás által táplált, részben befagyott, de még élénkzöld moha borította vízesés egyedülálló élményt nyújt. Innen kezdődött túránk legmegerőltetőbb része, a túrázók által a negyven kerengőnek nevezett, meredek, szerpentines, sziklás kapaszkodó a Bedellő-kilátóhoz. A kilátóról belátszik a Torockói-hegység nagy része. A gyönyörű kilátás kárpótolt a több mint 800 méter szintkülönbségű kapaszkodóért.
Rövid ereszkedő után a Sárkánykapu-barlanghoz értünk. A Torockói-hegységet több száz méter vastagságban mészkőréteg borítja. Ennek a mészkőnek köszönhetők a hegységben levő pazar látnivalók: a sok szoros, hasadék, vízelnyelő, barlang. Így keletkezett a 125 m hosszú Sárkányok-kapuja barlang is, lecsüngő sztalaktitokkal gazdagon kiépített csarnokával, két külön denevérfaj populációjával. A barlang előtt található sziklakapu valószínűleg a szél eróziójának eredménye.
Rövid pihenő után utunk a Bedellő karsztplató gerincén folytatódott. Itt már hóban tapostunk, az Öreghavas felől fújó hideg, éles szél nehezítette utunkat. A Priszlop-hegy nyergén áthaladva néhány nyári szállást láthattunk. Itt mintha megállt volna az idő, gyalulatlan gerendából épített, mohlepte zsindellyel fedett, nyári menedékül szolgáló házikókat fotózhattunk.
Időhiány miatt a Vânatara-Dilbina víznyelőt csak messziről néztük meg. Az egyre fenyegetőbben közeledő sötétséggel versenyt futva még megcsodáltuk a Szolcsvai-búvópatak több mint 35 méter magas csarnokát, majd a Malom-patak völgyét követve fáradtan, de a sok szép látnivaló emlékével feltöltődve visszaérkeztünk a kiskocsikhoz.
Ambrus Tibor
