A kincseket rejtő Dés

Október utolsó szombatján Désre látogattunk. Miért esett éppen Désre a választásunk? Mert ide kaptunk meghívást Szász Józseftől, egy dési lokálpatriótától, aki arról próbált meggyőzni, hogy érdemes Désre látogatni, mert van ott látnivaló bőven. Igaza van! Nem kellett sokat győzködnie, amúgy is szeretjük a történelmi kisvárosokat, amelyek mindig meglepetésekkel szolgálnak. Felkerekedtünk hát és röpke egy óra alatt megérkeztünk Désre, kezdődhetett a város felfedezése vezetőnk irányításával. Előtte azonban egy kicsit ismerkedjünk meg történelmével. Dés ma Kolozs megye egyik városa, a kincses város árnyékában éli mindennapjait, de nem szabad elfelejteni, hogy egykor a Magyar Királyság fontos városa, Belső-Szolnok, majd 1876-tól Szolnok-Doboka vármegye székhelye volt. Honfoglaló őseink is megfordultak erre, ennek bizonyítéka a város területén végzett ásatások során feltárt honfoglalás kori kard. A település honfoglalás kori eredetére utal az a szájhagyomány is, amelynek alapján neve onnan származik, hogy őseink a város helyén pihentek meg és imádkoztak, miközben háromszor Deust kiáltottak. Valójában személynév eredetű, Derzs vagy Dezső. A települést első okleveles említésekor, 1214-ben még csak só szállító helyként említik, a désaknai és a széki sóbányákban kitermelt kősó elszállításának folyami kikötője volt. Védelmére később várat építettek, amelyet először 1236-ban említ oklevél. Váráról viszonylag keveset tudunk. 1661-ben a török felégették, ezután palánkkal és sánccal erősítették meg. 1686-ban és 1689-ben a császáriak rabolták ki, 1697-ben tűz pusztította. 1703-ban és 1706-ban a labancok égették fel. 1717-ben a krími tatárok dúlták fel, ekkortájt szűnt meg a sóbányászat is. Ma sem a vár, sem a városfal nem látszik.
A só kitermelés biztosította a település fejlődését olyannyira, hogy Dés 1261-ben István ifjú királytól városi rangot kapott, hamarabb mint Kolozsvár. 1291-ben III. András király is megerősítette a régi szabadalmakat és ezen felül még vásártartási jogot is adott a désieknek. E középkori privilégiumok voltak Dés város fejlődésének biztos alapjai. Az oligarchák alatt a 13. század végétől Dés városa is – az Erdélyben ekkor leghatalmasabb főúr – László vajda hatalmába került, ez az állapot Károly Róbert trónra kerülése után is tartott még egy ideig, végül a királynak sikerült érvényesítenie hatalmát. A város szabadalmait Károly Róbert király is megerősítette, és alapítványt tett az itteni Ágoston rendi szerzetesek részére is, e szerint „minden Désre sót szállító szekér után 2 kősót adatni rendelt”. A szerzetesek a reformáció idején hagyták el a várost, templomuk, kolostoruk teljesen elpusztult. Ez volt a város második temploma, az első templomról csak az 1332-es pápai tizedjegyzékből tudunk. A harmadik templom a 15. században épült gótikus stílusban, Szent István király tiszteletére, de rövidesen ez is a legtöbb erdélyi katolikus templom sorsára jutott. A hitújítás hatalmasan hömpölygő hulláma Erdélyt is elborította, Dés gyors egymásutánban tért át Kolozsvár példáját követve a lutheránus, református, majd unitárius vallásra. A templomot I. Rákóczi György 1638-ban adta a reformátusoknak, ma is ők használják. A 18. században a rekatolizáció során ferences szerzeteseket telepítettek a városba, ők építették fel Dés negyedik templomát Páduai Szent Antal tiszteletére.
Városnéző sétánkat a református templomnál kezdtük, ahova tulajdonképpen be se mehettünk, ugyanis néhány hete elkezdődött a templom régen várt felújítása, ami nagyjából két évet fog tartani. A tiszteletes úr a templom bemutatása mellett azt is elmondta, hogy a felújított padlástérben látogatóközpontot nyitnak, ahol megmutatják az érdeklődőknek a templom igazi különlegességeit, a festett gerendákat és szarufákat. Ilyen még nincs egyetlen templomban sem. Természetesen visszavárja a csoportot a felújítás után.
Sétánk során az egykori vár helyét kerestük fel, ahol ugyan már semmi sem utal a várra, csak azt lehet tudni, hogy ott volt. Az egyik kertben láttuk az egykori turulmadaras emlékmű oszlopának egy darabját, amit ma asztalnak használnak.  A turulmadaras emlékművet a Milleniumra állították a város főterén, egykori talapzatán ma már más emlékmű díszeleg. A ferences templom felé menet számba vettük Dés jeles épületeit, vezetőnk nemcsak a meglévő, hanem a már lebontott épületekről is beszélt, sőt képeket is mutatott róluk, így például a 19. század végén épült színházról.
A ferences templomba érkezve megismerkedtünk a szerzetesrend telepítésének történetével, majd az általuk felépített templom és kolostor építésének történetével, a kommunizmus idején elszenvedett üldöztetéssel, a rendszerváltás utáni megújulással és persze magával a templommal, amelyről minden résztvevő színes ismertetőt kapott. A rendház bejáratánál található Róth Miksa híres üvegfestő és mozaikművész Assisi Szent Ferencet ábrázoló mozaikja, fölötte a felirat: “Szent Ferenc imája védje és áldja e házat és lakóit.”
Sok érdekességet láttunk a helyi múzeum termeiben is, ásatásokból származó leleteket, a sóbányászat eszközeit, a vasöntés fénykorából származó használati- és dísztárgyakat, numizmatikai gyűjteményt, benne a világ legkisebb bankjegyét, amelyet 1917-ben adtak ki Romániában.
Felkerestük az 1848-as emlékművet, amelyet az oda eltemetett 24 honvédnek állítottak 1889-ben. Akkor ezen a helyen temető volt, azóta beépítették, az emlékmű egy ház kertjében áll, tulajdonosai annak ellenére, hogy román nemzetiségűek, beengedik a látogatókat, sőt a március 15-i ünnepségeket is itt tartja a város magyarsága. Lám így is lehet. Még a város térképén is fel van tüntetve, igaz, csak oroszlános emlékműként.
Ezután következett kirándulásunk fénypontja, meglátogattuk Homonnai Daday Lenke nénit, Daday Lóránd lányát, aki gyermekkorában találkozott Móricz Zsigmonddal, illetve az egyik Kornis gróffal. Sok érdekességet mesélt nagy szeretettel őseiről, utódairól, életéről. Birtokában van egy régi levél, amit Pápai Páriz Ferenc, a Désen született híres orvos, tudós, a nagyenyedi kollégium tanára írt egyik ősének, másolatát nekünk is megmutatta. Szívesen hallgattuk volna még, de tovább kellett mennünk. A ma már Déshez tartózó, egykor különálló kis falu, Déscichegy református templomát látogattuk meg, amely a második világháború idején, nehéz körülmények között épült. Festett kazettás mennyezetét Incze János festőművész és diákjai festették. Utána meglátogattuk az egyetlen dési EKE tag tanyáját, ahol éppen a dési gyerekek számára szervezett tökfaragó verseny végére érkeztünk, ahol nemcsak a zsűrizésre váró remekműveket csodálhattuk meg, hanem még a terülj-terülj asztalkámhoz is meghívtak. Ezúton is köszönjük a vendéglátást Lujdor Péternek. A kirándulást a désaknai fürdőben fejeztük be, aminek most csak a fedett része működött, de talán egyszer majd nyáron is eljutunk oda, akkor meg a több sós tóból és édes vizű medencéből álló hatalmas fürdőkomplexumot is kipróbálhatjuk.

Kovács D. Zsuzsa

 

Honlapunk fejlesztésének támogatói:
Communitas alapitvány Bethlen Gábor alap